A 57. génkulcs szinte észrevétlenül simul be a tudatunkba, mint egy halk rezgés, amit először talán meg sem értünk. Valami halk belső nyugtalanság, ami az általános rossz közérzetet okozza. Ez a génkulcs a belső érzékenység, hogy a legapróbb eltérést is megérezzük a harmóniától. A régi korok embere ezt az energiát használta arra, hogy megérezze ha veszély fenyeget, harcoljon vagy meneküljön. A jelen kor embere az intuicó helyett az elméjét használja , így ez a riasztórendszer már nem korlátozódik valós veszélyekre, hanem szorongás formában folyamatosan jelen van. Az elme által irányított emberiség ezért megpróbál mindent biztonságossá és kiszámíthatóvá tenni, minden veszélyt kiiktatni. Elhiteti velünk, hogy a pénz hoz biztonságot, de a leggazdagabb is szorong, ha mástól nem, hát a pénze elvesztésétől.  Gyakorlatilag minden életterületet érint a szorongás,és minél többet gondolkozunk rajta,csak annak rosszabb lesz. Hogy miért? Mert a gondolat nem megszűnteti, hanem teremti a szorongást. Az elme irányítása okozza a természetes megérzések, ösztönök elnyomását, így ez a belső hang egy általános rossz közérzetetként jelen van a modern ember mindennapjaiban.

A Rossz közérzet tehát nem ellenség, de ha alacsony frekvencián működik, félelmet kelt: ilyenkor nem bízunk abban, amit érzünk, vagy olyantól félünk ami nincs is. Az elfojtott árnyék, a Tétovázó, aki hallja ugyan ezt a belső hangot, de nem meri követni. Túl sokat gondolkodik, mérlegel, vár, míg a pillanat elszáll. A reagáló árnyék, a Meggondolatlan, ennek az ellenkező pólusa: amint megérzi az impulzust, azonnal cselekszik, még mielőtt a megérzés valódi üzenete kikristályosodna. Mindkét véglet ugyanabból a félelemből fakad: abból, hogy nem tudunk bízni az élet belső ritmusában, a saját belső hangunkban.

Amikor ez a frekvencia emelkedik, a félelem halkulni kezd, és ugyanaz az energia, ami eddig nyugtalanságot keltett, most már finom iránytűvé válik. Ez az Intuíció szintje. Az intuíció nem logikus, nem magyaráz, és nem is kér bizonyítékot – egyszerűen csak tud. Mint amikor hirtelen pontosan érzed, mikor kell szólni, mikor kell várni, mikor kell megállni vagy lépni. Ez az állapot nem valami természetfeletti képesség, hanem a létezés természetes hangja, amit csak akkor hallasz, ha elcsendesedsz, és nem írod felül az érzéseket az elmével.

És ahogy ez az érzékenység még magasabb frekvenciára emelkedik, megszületik a Világosság. Ezen a szinten már nincs különbség a megérzés és a tudás között, mert minden átláthatóvá válik. A világ nem töredékekben, hanem fényként tárul fel. A félelem energiája, amely korábban zűrzavart és rossz közérzetet teremtett, itt már tiszta tudatként ragyog – ugyanaz az erő, csak félelemből bizalommá, zajból zenévé változott.

Most, a 57. génkulcs tranzitjában, érdemes megfigyelni, hogy mikor nyugtalanít valami megfoghatatlan. Ne próbáld rögtön megérteni vagy elhessegetni. Lehet, hogy a tested vagy a lelked épp előre jelez valamit. Engedd, hogy ez a finom, belső érzékenység vezessen. Bízz benne, hogy nem a félelmed, hanem az intuíciód beszél – és ha meghallod, minden mozdulatodban ott lesz a világosság szelíd fénye.

Heti iránymondat a 57. génkulcshoz:
„Meghallom az intuíció hangját magamban, és engedem, hogy a félelmem világossággá oldódjon bennem.”

A múlt héten a Kritikus árnyék működés nehezítette a mindennapokat, gondolom talakoztatok is vele, hogy hirtelen mindenki mindent jobban tudott, és ezt tudtunkra is adta. Mától a 48. génkulcs lép előtérbe a kollektívában, aminek a témája: Alkalmatlanság – Ötletesség – Bölcsesség. Ez is kellemesnek ígérkezik, a múlt héten kaptuk a kéretlen kritikát, a héten pedig úgy érezhetjük, hogy semmit sem csinálunk jól. De kitartás. Bár ez a kulcs az egyik legmélyebb emberi félelmet érinti, azt, hogy nem vagyunk elég jók, nem tudjuk megoldani, ami elénk kerül, nem lesz bennünk erő, képesség vagy tudás. Mégis, létezik magasabb frekvenciájú működés, amikor a “nekem semmi sem sikerül”-ből eljutunk a “hogyan sikerülhetne?” ajándék működéséig. Most mindannyian találkozhatunk ezzel a belső visszhanggal, akár szerepel a profilunkban, akár nem.

Az árnyék szint az Alkalmatlanság. Ez az érzés, amikor meg vagyunk győződve róla, hogy kevésbé értünk dolgokhoz, hogy nincs meg bennünk a képesség, vagy hogy mások jobban tudják, mint mi. Az elfojtott árnyék az Együgyű. Ez a működés úgy jelenik meg, hogy az ember nem meri kimondani, megmutatni a gondolatait, ezért inkább naivan hallgat, vagy beáll a sorba, nehogy kiderüljön, hogy „nincs igaza” vagy „nem elég okos”. A reagáló árnyék a Gátlástalan. Ez pedig a másik véglet: amikor valaki másokat tekint alkalmatlannak, mindenáron bizonyítani akar, harsányan, túlzott magabiztossággal állít dolgokat, vagy felelőtlenül ugrik bele helyzetekbe – belül azonban ugyanaz a bizonytalanság, az alkalmatlanságtól való félelem működik. Mindkét forma ugyanarról árulkodik: arról a belső hitről, hogy nem vagyunk elegendők.

Az ajándék szint az Ötletesség. Ez akkor születik meg bennünk, amikor abbahagyjuk a félelemmel való menekülést. Amikor megengedjük magunknak hogy hibázzunk, hogy lemerüljünk a félelmeink mélyére, ott valójában kreatív forrást találunk. Az Ötletesség abból fakad, hogy a hiány és a bizonytalanság érzése átfordul kíváncsiságba. Ez az energia olyan, mint egy mély kút: minél mélyebbre merészkedünk benne, annál több friss gondolat, megoldás és inspiráció tör fel. Ez a kulcs mutatja meg, hogy a “nem tudom” nem ellenség, hanem a kreativitás kapuja.

A sziddhi a Bölcsesség. Ez már nem a félelem kezeléséről vagy az ötletek születéséről szól, hanem egy mély belátásról. A Bölcsesség az, amikor felismerjük: a hiány csak illúzió volt, hiszen a létezés maga teljes és kerek. Ekkor már nincs szükség bizonyításra, nincs szükség kapaszkodásra, mert minden pillanat önmagában hordozza a választ. Ez a tiszta tudatosság állapota, amely nem könyvekből vagy tapasztalatokból tanul, hanem a lét mélységeiből fakad.

A mindennapokban most érdemes figyelni, mikor csúszol át az Együgyű mintába: amikor nem mersz megszólalni, amikor túlzottan visszahúzódó vagy, nehogy kiderüljön, hogy nem tudsz eleget. És figyeld azt is, mikor kapcsol be a Gátlástalan árnyék: amikor túlzásba viszed, bizonygatni kezdesz, vagy másokat nevezel alkalmatlannak, csak hogy ne kelljen szembenézned a belső bizonytalanságoddal. A kulcs az, hogy merd megengedni, hogy ne tudd, vagy ne sikerüljön, mert abból születik meg a valódi ötletesség, a kreatív és mély belátás.

Heti iránymondat a 48. génkulcshoz:
„Engedem, hogy a félelem mélységei kreatív forrássá váljanak bennem, és az ötletességem bölcsességgé érjen.”

🙏🏻

A 6. génkulcs tanítása után most a 46. génkulcs energiája lép előtérbe a kollektívában, szeptember 20-26-ig. Ez a kulcs az élethez való viszonyunkról szól, arról, hogyan tudunk megnyílni az örömnek, az érzékeknek, a jelen pillanatnak. A témája: Komolyság – Élvezet – Eksztázis. Ahogy minden tranzitnál, most is lehet, hogy személyesen nem szerepel a profilodban, mégis megérint, mert kollektív tapasztalatként mindannyiunkban ott rezeg.

Az árnyék szint a Komolyság. Ez az állapot akkor jelenik meg, amikor túlságosan súlyosan fogjuk fel az életet. Amikor a felelősség, a megfelelés, a kötelesség érzése ránehezedik a szívünkre, és mindenből hiányzik a játék, a könnyedség. Ilyenkor az élvezet gyanússá válik, mintha veszélyes lenne engedni neki. Az elfojtott árnyék a Frigid. Ekkor hideggé, zárttá válunk, nem engedjük, hogy a testünket és a lelkünket átjárja az örömtől, mert félünk tőlük. Talán a neveltetetésünk is arról szólt, hogy az “élet nem habos torta”. Oda nem illőnek, “fialatság- bolondságnak” érződik, mi pedig ilyesmit nem engedhetünk meg magunknak, igaz? Elvégre komoly emberek vagyunk. Valójában sokkal több szórakozás, játék és öröm kellene, hogy az emberi élet része legyen.

A reagáló árnyék a Könnyelmű. Ez a mintázat látszólag az ellenkezője: sodródás, felszínes örömkeresés, élményről élményre ugrálás, de mélység nélkül. Ezek is mi vagyunk, olyan örömokkel próbáljuk pótolni a hiányt , ami csak ideig óráig ad kielégülést. Valójában mindkettő ugyanarról szól: elfordulás az igazi élvezettől, mert félünk a fájdalomtól, ami az örömökkel együtt jár.

Az ajándék szint az Élvezet. Ez nem puszta hedonizmus, hanem egy sokkal mélyebb megengedés. Amikor engedem magamnak, hogy érezzem a testemet, amikor megállok, észreveszem a pillanat szépségét, a természet játékát, egy íz, egy illat, egy érintés varázsát. Ez az a minőség, amikor a lét maga válik ünneppé, és az öröm nem kívülről jön, hanem belülről sugárzik. Vedd észre a különlegest az átlagosban. Itt van a varázslat, nem kell hozzá utazgatás, pénz, vagy alkalom. Minden pillanatban körülötted hullámzik, csak merd átadni magad. Akkor is ha néha fáj, az is az emberi létezés része.

A sziddhi szint az Eksztázis. Ez a teljes átadás állapota, amikor az élvezet már nem kötődik a testhez vagy az érzékekhez, hanem mindent átjár. Amikor az élet minden mozzanata — öröm, fájdalom, vágy és lemondás — eggyé olvad a tiszta létezésben. Ez a legmagasabb forma, ahol nincs különbség jó és rossz, kellemes és kellemetlen között, csak a lét ragyogása marad.

A mindennapokban most érdemes figyelni arra, mikor válsz túl komollyá, mikor szorítanak az elvárások, a kötelességek, a „muszáj” érzései. Érdemes megfigyelni, mikor csúszol át a könnyelműségbe, amikor minden felszínesnek tűnik, és csak sodródsz egyik élménytől a másikig, vagy esetleg megfagyasztod az érzékeidet, az örömeidet, mert ez neked nem jár, nem szabad. A kulcs most az, hogy merd megélni az apró örömöket, merj élvezni minden érzést, ami a tested és a lelked által felkínálódik. Az élet most arra hív, hogy engedd magadhoz közel az Élvezetet, és lásd meg benne a szentséget.

Heti iránymondat a 46. génkulcshoz:
„Megengedem magamnak az élvezet tiszta örömét, és a pillanatban teljes szívvel ragyogok.”

🙏🏻

Csete Krisztina