Amikor a megértés és az önfeláldozás határáról beszélünk, érdemes megállni egy pillanatra egy alattomos, manapság gyakran emlegetett jelenségnél: a lovebombingnál.
Mert ami kívülről intenzív szeretetnek tűnik, belülről sokszor nem kapcsolódás, hanem nyomás. Az állandó üzenetek, a gyors érzelmi kijelentések, a „soha nem éreztem még ilyet”, a „te vagy az igazi” típusú mondatok önmagukban nem problémásak – a tempójuk és a mögöttes okok teszik azzá.
A lovebombing lényege nem az, hogy valaki kedves, figyelmes vagy lelkes. Hanem az, hogy túl sokat ad túl gyorsan, de valójában ezzel nem teret nyit, hanem beszűkít. A belső mozgástérről van szó, ami egy kapcsolatban kialakul – vagy eltűnik.
Egy egészséges közeledés teret nyit. Időt hagy arra, hogy megfigyeld, mit érzel. Hogy legyenek kérdéseid, kételyeid, saját ritmusod. Hogy közben a barátaid, a munkád, a gondolataid ugyanúgy megmaradjanak. A kapcsolat hozzáad az életedhez, nem elkezdi kiszorítani annak más részeit.
A lovebombing ezzel szemben betölti az összes teret. Nem marad üres felület, ahol leülepedhetne, ami történik. Az állandó üzenetek, a folyamatos érzelmi jelenlét, a gyors kötődési kijelentések mind azt eredményezik, hogy egy idő után már nem az a kérdés, mit szeretnél, hanem az, hogyan reagálj. A figyelmed fokozatosan egyetlen pontra szűkül.
Ez a beszűkülés gyakran belül történik. Elkezded figyelni a másik hangulatát, a reakcióit, a válaszait. Mérlegelsz, mikor írj, mit mondj, hogyan ne bántsd meg. A saját belső iránytűd halkul, miközben a kapcsolat ritmusa egyre inkább kívülről szabott lesz. Nem feltétlen tilt senki semmit – egyszerűen nem marad hely másra. Nem azért, mert nincs benne érzelem, hanem mert nem hagy helyet annak, hogy az érzelem mellett önmagad maradj.
A térnyitás azt jelenti: lehetsz önmagad akkor is, ha nem reagálsz azonnal. Gondolkodhatsz, kérdezhetsz, akár nemet is mondhatsz anélkül, hogy a kapcsolat veszélybe kerülne.
Ez a dinamika különösen erősen hat azokra, akik hajlamosak a megértésre, az alkalmazkodásra. Az empatikus ember érzékeny a másik érzelmi állapotára, gyorsan ráhangolódik, és természetes számára, hogy jelentést keres a viselkedés mögött. Nem csak azt látja, mi történik, hanem azt is, miért történhet. Amikor valaki túl intenzíven közeledik, az empatikus nem fog azonnal gyanút, hanem megpróbálja megérteni: lelkes, sérült, bizonytalan, magányos. Ez a belső magyarázás már önmagában is érzelmi bevonódást hoz létre.
A lovebombing ráadásul nagyon gyorsan aktiválja az empatikusok egyik alapmintáját: az érzelmi felelősségérzetet. Ha a másik fél erősen kötődik, szükséget kommunikál, vagy sebezhetőséget mutat, az empatikus ember gyakran azt érzi, hogy jelen kell lennie, tartania kell a kapcsolatot, nem szabad „hirtelen” határokat húznia.
A kezdeti intenzitás persze nem marad állandó. A figyelem hullámzóvá válik, a megerősítés feltételessé, a másik fél pedig egyre inkább azon kezdi el törni a fejét, mit csinálhatna másképp, hogy visszatérjen a figyelem. Itt csúszik át a kapcsolat a megértésből önfeladásba. Nem azért, mert valaki gyenge, hanem mert a kapcsolat elején megtanulta: az intenzitás megtartásához alkalmazkodnia kell.
Fontos kimondani: a lovebombing nem feltétlenül tudatos manipuláció. Nem minden ember nárcisztikus aki így tesz. (Bár ezt most nagy divat mindenkire ráhúzni..) Gyakran olyan emberek működési módja, akik maguk is bizonytalan kötődésűek, és az intenzitást használják a biztonság megalapozása helyett. Rosszul bírják a bizonytalanságot, a várakozást, a lassú közeledést, ezért érzelmi túladagolással igyekeznek gyors kötődést létrehozni. A sok figyelem, közelség és ígéret nem a másikról szól, hanem arról, hogy csökkentse a saját szorongását és az elhagyástól való félelmét. Ettől azonban a hatása még ugyanaz marad: elbizonytalanít, függőséget hoz létre, és eltolja a fókuszt a kölcsönösségről.
Az egészséges kapcsolódás nem siettet, nem követel, nem áraszt el azért, hogy lekössön. Teret hagy, ritmusa van, és nem kéri cserébe az önmagadról való lemondást. Ha a szeretet csak akkor működik, amikor alkalmazkodsz, hallgatsz vagy magyarázod a másik viselkedését, akkor érdemes megállni és feltenni a kérdést: ez valóban kötődés, vagy inkább egy dinamika, amiben lassan eltűnik a saját hangod?
❤️
Csete Krisztina
Supraniti Coaching and Mentoring 
Hozzászólás