Egy elkerülő és egy szorongó kötődésű ember kapcsolata nagyon intenzív lehet, de gyakran instabil. Az egyik fél túl sok közelséget igényel, a másik túl sok távolságot – és ez állandó húzd-meg–ereszd-meg játszmához vezet.
Nem minden kapcsolatban hozzuk ezeket a mintákat, de a megfelelő ember kiválthatja őket. Sőt, pszichológiai tény, hogy igazán mély szerelmet pont azokkal élhetünk át, akik páros lábbal tapossák a gyermekkori sérüléseinket. Ezek a kapcsolatok nagyon nehezek, általában véget is érnek, de megéri dolgozni rajtuk, a saját fejlődésünk, gyógyulásunk érdekében. Nem tudod, hogy éltél-e már át hasonlót? Ez talán segíthet.
Szorongó kötődés akkor alakul ki, ha a szülő következetlenül reagál a gyermek szükségleteire – néha elérhető, szeretetteljes, máskor viszont elutasító, elfoglalt vagy érzelmileg elérhetetlen –, így a gyermek megtanulja, hogy a közelségért és szeretetért állandóan küzdeni kell. Folyton figyelnie, elemeznie kell a szülők hangulatát, mert nem tudja előre, hogy foglalkoznak vele, vagy elutasítják. Gyakran érzi magát hibásnak, amiért nem törődnek vele.
Felnőttként így érez a szorongva kötődő a párkapcsolatban:
„Úgy érzem, erre a kapcsolatra mindig nekem volt nagyobb szükségem, nem neked. Te eltűrted, hogy legyek. Nekem volt fontosabb, te csak ott voltál. Ha hagyom, már rég máshol lennél. Nekem kellett egyedül küzdeni, konfliktusokat megoldani, neked mindegy volt. Egyedül hagytál, oldjam csak meg, még a közös nehézségeket is. Ha kérek: követelőzöm. Ha panaszkodom: okollak. Ha ott vagyok: sok vagyok. Fogalmam sincs, miért ragaszkodom ehhez. Pedig ha nem lenne, könnyebb lenne. Próbáltam, hidd el. De nem ment. Nem engedsz el, de nem is engedsz magadhoz. Csak úgy legyek, biztos távolban. Vágyom a közelségedre. Hogy kimond, kimutasd, hogy szeretsz. Hogy engem válassz. Végre, valahára. Ha nem teszed, ha távol maradsz, bizonytalanná válok. Vajon mit csinálok rosszul? Megint elrontottam? Állandóan figyelek, nehogy rosszul lépjek. Ha elhúzódsz, az nekem azt jelenti, hibáztam. Hogy már nem szeretsz. Hogy a saját hibámból veszítelek el, mert mindig én vagyok a hunyó – ki más? Számomra a szerelem hihetetlen. Hogy ő? Pont engem? Ugyan már. Folyamatosan figyelek, mintha tojásokon lépkednék. Vajon mikor rontom végleg el? Bizonyosságra van szükségem, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy tényleg figyelsz rám, tényleg része vagyok az életednek. Nem csak képzelem ezt az egészet, és reggel arra ébredek, hogy sehol sem vagy. Állandóan és folyamatosan szükségem lenne arra, hogy biztos lehessek benned. Ezért unszollak, ezért erőltetem. Piszkállak, és nem hagylak békén. Ha nem tenném, elveszítenélek.”
Elkerülő kötődés akkor alakul ki, ha a gyermek érzelmi szükségleteire rendszeresen nem reagálnak, vagy azokat gyengeségként értékelik. Így a gyermek azt tanulja meg, hogy jobb elnyomni a közelség iránti vágyat, és önállóan boldogulni. A szülők gyakran magasra teszik a lécet, elvárásokat támasztanak, így a gyerek megtanulja, hogy a szeretet feltételhez, eredményhez vagy helyes viselkedéshez kötött.
Felnőttként így érez az elkerülő típus:
„Veled sokkal erősebbnek mutatom magam, mint amilyen lenni szeretnék. Szeretnék belemerülni a kapcsolatba veled, de nem megy. Visszaigazolást várok tőled, hogy szeretsz, elfogadsz, jó vagyok így, de én ezt nem tudom megtenni feléd. Ha szeretlek, hatalmad van felettem. Irányítani tudsz. Tehát a szerelem: uralom. És én nem engedem, hogy bárki is uraljon. Látod? Ha szeretlek azt csinálsz velem, amit akarsz. Ez félelmetes. Vágyom rád, és a vágyam tesz kiszolgáltatottá. Ezért nem jöhetsz túl közel. Ha panaszkodsz, vitázol, azt magamra veszem, ez is azt bizonyítja hogy nem vagyok elég jó. Belül szégyellem a gyengeségemet, a gyávaságomat, az érzéseimet. Mi a baj velem?! Egyszer rá fogsz jönni, milyen törött, milyen gyenge vagyok, hogy nem vagyok elég. Inkább megoldok mindent egyedül. Amikor elvonulok, akkor megkönnyebbülök, csökken a nyomás. Ha szabad lennék mennyivel könnyebb lenne.. Ha nem kötődöm – vagy legalábbis nem mutatom, nem vallom be még magamnak sem –, akkor az irányítás legalább újra nálam van. Hibákat találok benned, hogy el tudjalak lökni. Kiszolgáltatottá teszel. Próbálom ezt lerázni magamról, de nem megy. Ezért küzdök ellened. Az érzelmek ellen. Menekülök.”
Ha észleled magadon ezeket a mintákat, semmi pánik. Nagyon sok ember érez így, egy vagy több párkapcsolatában is. Az, hogy felismered magadban, máris egy óriási lépés.
-Kezdd el figyelni magad. Mikor, hol használod ezeket a védekező mechanizmusokat? Ki váltja ki? Mivel? Melyik szülődre emlékeztet? Kit projektálsz a partneredre? Ha tudatosult, meg is tudod szüntetni az azonosítást. Pl.: „Ő a párom, és nem az apukám/anyukám.”
-Próbálj benne maradni a kellemetlen érzésben, amit a másik kivált belőled. A gyermekkori önmagad menekült, de neked már nem kell. Az idegrendszer megtanulja lassan, hogy nincs veszély, nem kell már ezeket a mechanizmusokat használni, a szeretet biztonságos is lehet.
-Ne légy túl kemény magaddal. Ezek a minták évek alatt épültek fel, belátható, hogy nem egyik napról a másikra tűnnek majd el. A lényeg, hogy ne add fel.
-Kérj segítséget. A gyerekkor feldolgozása tudatos munkával (önismeret, terápia, kommunikációs gyakorlatok) lehetséges, és sosem késő elkezdeni. Így megtanuljuk kiegyensúlyozni a szükségleteinket a párkapcsolatban.
Csete Krisztina
🙏🏻
Lélekvezető-Supraniti 
Hozzászólás