Én, bevallom, konfliktuskerülő vagyok. Hacsak tehetem óvom a békét, az egyensúlyt, még akkor is, amikor engem bánt a szituáció. Vajon miért van ez így?
Sokan úgy nőnek fel, hogy a konfliktushoz félelem társul. Gyerekként azt látjuk, hogy amikor vita van, abból kiabálás, sértődés, eltávolodás lesz. A csend viszont biztonságot sugall, legalábbis annak tűnik. Így azt tanuljuk meg: ha elkerülöm a konfliktust, akkor elkerülöm a fájdalmat is.
Felnőttként ez a minta sokaknál automatikusan működik tovább – akkor is, ha már nincs veszély, csak emlék. Ilyenkor az ember inkább bólogat, mintsem ellentmondjon, inkább csendben marad, mintsem kockáztassa a másik rosszallását. A konfliktust sokszor egyenlőnek érezzük a kapcsolat megromlásával, a szeretet elvesztésével, vagy azzal, hogy a másik dühös lesz ránk – és ezt igyekszünk minden áron elkerülni. Valójában a kapcsolat ilyenkor tudna épülni, szintet lépni, amikor mindkét fél felvállalja önmagát. Amikor megértjük a másik álláspontját, érzéseit,és ezt figyelembe véve működünk a továbbiakban.
Azonban az ilyen viselkedés mögött gyakran mélyebb önértékelési kérdések is húzódnak: ha azt gondolod, hogy csak akkor vagy szerethető, ha „könnyű veled”, ha nem vagy „problémás”, akkor természetes lesz, hogy inkább visszahúzódsz, mintsem kiállj magadért.
Másrészről viszont ez az elkerülés idővel belső feszültséghez vezet. Az el nem mondott érzések nem tűnnek el, csak gyűlnek. A sérelmek megmaradnak, és ha nincsenek kimondva, és nem érkezik rájuk adekvát válasz, előbb-utóbb más formában törnek elő: passzív-agresszív megjegyzésekben, testi tünetekben, hirtelen kitörésekben, fokozatos, vagy teljes eltávolodásban.
A konfliktus valójában nem feltétlenül negatív. A másik ember sem gondolatolvasó, szüksége van visszaigazolásra, hogy hol húzódnak a határaid. Nem a konfrontációtól kell félni, hanem attól, ha nincs tér arra, hogy elmondhasd, amit érzel.
Az asszertív kommunikáció – vagyis amikor úgy mondasz nemet vagy jelzel vissza valamit, hogy közben nem bántasz – tanulható. Nem ösztönből megy, de nem is elérhetetlen.
És mi történik, ha te hibáztál?
A legfontosabb lépés az őszinte felelősségvállalás. Nem mentegetőzés, nem önmarcangolás, hanem annak kimondása: „Igen, ezt elrontottam.” Fontos, hogy elismerd a másik érzéseit, és ne próbáld rögtön helyrehozni vagy megmagyarázni. A bocsánatkérés akkor hiteles, ha benne van az empátia és a szándék, hogy legközelebb másképp csináld. Hibázni emberi dolog– de az, ahogyan utána viselkedsz, sokkal többet mond rólad, mint maga a hiba.
Ha szeretnél változtatni ezen, az első lépés a tudatosítás. Figyeld meg, mikor és hogyan szoktad elkerülni a konfrontációt. Mikor mondasz igent, amikor valójában nemet érzel? Mikor hallgatsz, hogy nehogy „balhé” legyen? Mikor maradsz csendes amikor neked kellene megtenni az első lépést, mert félsz a másik reakciójától?
Ezután kezdd el gyakorolni az őszinteséget kis dolgokban. Nem kell rögtön a legnehezebb beszélgetésekkel kezdeni. Egy egyszerű „ez most kényelmetlen volt nekem” vagy „ezt most elszúrtam” már egy lépés. Érdemes megtanulni én-üzenetekben kommunikálni – például így: „Amikor ez történt, csalódottságot éreztem, mert fontos számomra, hogy figyeljünk egymásra.” Így nem támadsz, hanem megosztasz.
És talán a legfontosabb: adj magadnak időt, és légy másokhoz is türelmes. A régi minták nem oldódnak meg egyik napról a másikra, de minden apró lépés számít. A cél nem az, hogy mindig harcolj, hanem hogy jelen legyél – magadért is, ne csak másokért.
Lélekvezető-Supraniti 
Hozzászólás