Vannak gyerekek, akiket annyira szeretnek, hogy szinte mindent megcsinálnak helyettük. Felöltöztetik, eldöntik, mit egyen, hogyan érezzen, vagy mikor minek van itt az ideje, bepakolta e a táskát, kész-e a házi. Ezek a gyerekek nem azért nem fejlődnek önállóvá, mert nem lennének rá képesek, hanem mert nem kapnak rá lehetőséget. Ők lesznek azok a túlvédett gyerekek, akik felnőttként gyakran “függő személyiséggé” válnak. Nehezen döntenek, szoronganak a hibázástól, és inkább másokra bízzák az irányítást.
Más gyerekek viszont pont az ellenkezőjét élik meg. Ők túl korán kénytelenek felnőtté válni. Ők vigasztalják a szomorú szülőt, ők figyelnek a testvérekre, ők látják el az érzelmi (vagy gyakran fizikai) teendőket, amik nem is az ő vállukra valók. Ezek a gyerekek „parentifikáltak” lesznek – vagyis a szülő szerepét kénytelenek betölteni. Az előző cikkben említett érzelmi elkerülő személyiség gyakran a pont ettől válik azzá. Felnőttként gyakran túlvállalják magukat, állandóan felelősséget éreznek másokért, de közben magukat háttérbe szorítják.
Ha egy függő személyiség és egy parentifikált ember találkozik egy párkapcsolatban, az eleinte varázslatosnak tűnhet. A függő fél végre megtalálja azt, aki gondoskodik róla, dönt helyette, és biztosítja az érzelmi biztonságot. A parentifikált fél pedig otthonosan mozog abban, hogy átlásson, rendben tartson és megoldjon dolgokat – úgy érzi, végre szükség van rá.
Csakhogy idővel az egyensúly megbillen. A függő fél egyre kevésbé tanul meg felelősséget vállalni, és a másik vállára helyezi minden nehézségét. A parentifikált fél pedig, aki sosem tanulta meg igazán, hogyan kérjen, hogyan osszon szét feladatokat, és hogyan legyen gyenge vagy sebezhető, egyre inkább kimerül. A kapcsolat elkezd egy szülő–gyerek dinamikát felvenni, amiben egyikük sem lehet igazán önmaga, és hosszú távon ez frusztrációt, kiüresedést és gyakran elhidegülést hoz.
A gyógyulás kulcsa az, hogy mindkét fél elkezdje észrevenni a saját mintáit. A túlvédettből önálló, döntésképes felnőtt válhat, ha megtanulja hinni, hogy képes rá. A parentifikáltból pedig olyan felnőtt, aki nem csak ad, hanem elfogad is – és megtanulja, hogy az ő érzései is fontosak.
Amikor egy parentifikált felnőtt és egy függő kötődésű ember családot alapítanak, a gyerekeik gyakran a két szélsőség között sodródnak.
A függő fél – aki vágyik az állandó visszajelzésre, biztonságra, de maga is érzelmileg labilis lehet – gyakran a gyerekbe kapaszkodik, vagy érzelmi támaszként használja őket. A parentifikált szülő pedig hajlamos túl nagy felelősséget rakni a gyerekre, vagy elvárni tőle a “jól működést”, miközben ő maga csendben viseli a terheket. Így jön létre a parentifikált gyerekek új generációja, aki viszi tovább a családi mintát..
Más esetekben egy parentifikált szülő – aki gyerekként túl hamar felnőtt szerepbe került – gyakran annyira meg akarja kímélni saját gyermekét minden terheléstől, hogy mindent átvállal helyette. Ez gyakran egy mélyről fakadó, jó szándékú törekvés: “Nekem nehéz volt, neki ne legyen az.”
Az eredmény viszont sokszor az, hogy a gyermekből függő, önállótlan személyiség fejlődik. Mivel nem kap lehetőséget a felelősség gyakorlására, a saját döntései súlyának megélésére, így nem alakul ki egészséges önbizalma és kompetenciaérzése. Így létre jön a függő személyiség a következo generációban is, puszta védelemből és szülői szeretetből..
Ezért fontos a tudatosság: felismerni, hogy a szeretet nem azonos a megmentéssel, és hogy a gyereknek szüksége van feladatokra, kihívásokra, döntésekre és következményekre is ahhoz, hogy erős, önálló felnőtté váljon, ugyanakkor maradhasson gyerek, amikor ennek van itt az ideje.
A minta feloldása a tudatossággal kezdődik – ha a szülők elkezdenek dolgozni saját kötődési sérüléseiken, akkor a gyerekek is szabadabban fejlődhetnek, és nem kell viselniük azt, ami nem az ő feladatuk.
Ezen a mintán dolgozni először azzal kezdődik, hogy felismerik: nem a másik hibás, hanem mindketten egy tanult szerepet játszanak. A függő fél elkezdhet apró döntéseket hozni, vállalva a felelősséget és a hibázás lehetőségét is. A parentifikált fél pedig gyakorolhatja a határok húzását, a kérés és a megengedés művészetét – hogy ne csak adjon, hanem kapni is tudjon. Terápia, önismereti munka és őszinte párbeszéd segíthet abban, hogy a kapcsolat ne teher, hanem valódi, egyenrangú társulás legyen.
Ha úgy érzed segítségre van szükséged a gyerekkori mintáid kibogozásával és oldásával kapcsolatban keress bátran.
🙏
Csete Krisztina
Supraniti Coaching and Mentoring 
Hozzászólás