Ma végre kimondtam magamnak valamit, amit régóta csak kerülgettem.
Mindig úgy éreztem, túl sok vagyok. Túl sok érzés, túl sok intenzitás, túl sok vágy arra, hogy valaki igazán lásson, mélyen, meztelenül, lelki szinten. És valahogy mindig olyanokat vonzottam, akik nem tudtak vagy nem mertek látni. Talán mert nekik is fájt volna. Vagy olyasmit mozgatott volna meg, amire nem voltak felkészülve. Talán mert én sem voltam készen arra, hogy magamba nézzek.
De most már értem. Ők nem azért kerültek az életembe, hogy szeressenek úgy, ahogy én akartam volna, hanem hogy tükröt tartsanak. Megmutassák, hol van bennem az a seb, amit csak én gyógyíthatok. Hogy tudjam, nem csak akkor vagyok szerethető, ha visszaigazolják. Hogy megtanuljam: nem kell kicsire zsugorodnom, hogy elfogadható legyek. És nem kell más valaki érzelmi válasza ahhoz, hogy én érezzek.
Ma már nem várom a választ. Nem attól leszek egész, hogy valaki kapcsolódik, engem választ, eljön, szeret, velem marad. Hanem attól, hogy én itt vagyok magamnak. Itt és most, ezzel a szívvel, ezzel a rengeteg érzéssel, amit nem elfojtani kell, hanem megélni. Medret adni neki, mint egy folyónak. Magamban. Magamért.
Lehet, hogy a szeretet, amit adok, nem mindig talál utat visszafelé.
De attól még értékes.
Attól még én vagyok.
És most először ez elég.
Lélekvezető-Supraniti 
Hozzászólás