A belső kritikus

Van egy hang bennünk, amit gyakran magunkkal hozunk gyerekkorunkból. Ez a belső kritikus, aki sokszor akkor szólal meg, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk. Aki megkérdőjelezi a döntéseinket, a teljesítményünket, vagy egyszerűen csak azt, hogy elég jók vagyunk-e. Lehet, hogy egy szülő, tanár vagy más fontos felnőtt hangján szólal meg, aki annak idején túl sokat várt el, túl keveset dicsért, vagy feltételekhez kötötte a szeretetét.

Ez a belső hang nem mindig hangos, de kitartó. Ott van, amikor hibázunk. Amikor valami újba kezdünk. Amikor mások előtt kell megmutatnunk magunkat. És sokszor épp azokat a helyzeteket nehezíti meg, amelyekben a legnagyobb szükségünk lenne önbizalomra és támogatásra. Mégis hallgatunk rá, mert régóta ismerjük. Mintha a részünkké vált volna.

Pedig ez a hang nem mi vagyunk. Inkább egy régi minta, amit tovább cipeltünk anélkül, hogy tudatosítottuk volna. Az első lépés tehát az, hogy felismerjük: ez nem a valóság, hanem egy belső reflex. Meg lehet tanulni megállítani. Segít, ha elnevezzük – így távolabb kerül. Lehet belőle például az anyukánk vagy egy szigorú edző, akinek a véleményét most már nem muszáj komolyan venni.


A belső kritikus pszichológiai gyökerei több irányból is megközelíthetők. Az egyik legismertebb elméleti keret az önrendszerek fejlődése és a korai kötődési tapasztalatok. A gyermekkor során kialakuló belső munkamodellek – azaz az önmagunkról és másokról alkotott alapvető elképzeléseink – nagyban befolyásolják, hogyan szólunk magunkhoz később. Ha egy gyermek gyakran tapasztalja, hogy csak akkor fogadják el, ha teljesít, megfelel, „jó gyerek”, akkor az önmagához való viszonyában is feltételekhez kötött lesz az értékessége.

A belső kritikus gyakran a szülői, tanári vagy más autoritásfigurák internalizált hangja, ami eleinte segít eligazodni a világban, de később túlépíti magát, és akadályozó tényezővé válik. Az önkritika túlzott jelenléte összefüggésben állhat szorongással, depresszióval, perfekcionizmussal, valamint azzal az érzéssel, hogy „nem vagyok elég jó”.

Az önkritikus gondolkodás másik háttere lehet a sématerápia, amely szerint ezek a belső hangok ún. negatív sémákból erednek – mélyen gyökerező hiedelmekből, amelyek önmagunk értéktelenségéről, elutasíthatóságáról szólnak.

A megoldás,az önegyüttérzés gyakorlása. Ez azt jelenti, hogy megtanulunk magunkhoz ugyanazzal az elfogadással, megértéssel és türelemmel fordulni, amivel egy barátunkhoz tennénk, ha nehézséggel küzdene. Ez különösen fontos, amikor hibázunk, kudarcot vallunk vagy épp fájdalmat élünk át. A legtöbb ember ösztönösen tud másokkal együttérző lenni, de önmagával szemben kemény, bántó, szigorú hangot használ. Az önegyüttérzés célja ennek a belső hangnak az áthangolása – nem hazudva magunknak, nem kikerülve a felelősséget, hanem emberséggel és tisztelettel fordulva önmagunk felé.

Az önegyüttérzés három fő eleme: az önmagunkkal való kedvesség, a közös emberi tapasztalat tudatosítása és a tudatos jelenlét. Kedvesség önmagunkkal azt jelenti, hogy elismerjük a fájdalmunkat anélkül, hogy bagatellizálnánk vagy eltúloznánk. A közös emberi tapasztalat felismerése segít megérteni, hogy a szenvedés, a hiba, a gyengeség az emberi lét része, nem kivétel, hanem szabály. A tudatos jelenlét pedig abban segít, hogy ne azonosuljunk teljesen a fájdalmunkkal, hanem meg tudjuk figyelni azt, teret tudjunk adni neki anélkül, hogy elárasztana.

Az önegyüttérzés rendszeres gyakorlása hosszú távon csökkenti a belső kritikus erejét, és elősegíti az érzelmi egyensúlyt. Megtanít arra, hogy ne ellenségként, hanem szövetségesként viszonyuljunk önmagunkhoz. Ez növeli a pszichés ellenálló képességet, csökkenti a stresszt, és mélyebb belső biztonságérzetet alakít ki. Azok az emberek, akik képesek önegyüttérzéssel fordulni maguk felé, nemcsak önmagukkal, de másokkal is türelmesebbek, elfogadóbbak lesznek, és könnyebben ápolnak bensőséges kapcsolatokat. Az út nem mindig könnyű, de gyakorlással tanulható – egy újfajta belső párbeszéd kialakításával kezdődik, és egy egészen másfajta életminőséghez vezet.


A belső kritikus sokáig velünk maradhat, de idővel egyre halkabb lehet, ha mellette hagyjuk megszólalni a másik belső hangot is – azt, amelyik elfogad, támogat, és emlékeztet arra, hogy nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy elég jók legyünk.
🙏
Csete Krisztina